A következő írásomban egy talán kevésbé ismert gondolkodónak - Joseph Marie de Maistre grófnak a Francia forradalommal kapcsolatos nézeteire fogom felhívni a figyelmet. Úgy gondolom, hogy ezt a témát több szempontból is érdemes megvizsgálnunk. Elsősorban azért mert ebben a műben kortársi szemszögből látjuk a progresszív haladáshívő, liberális nézeteket valló és a lassú fejlődés párti, konzervatív értékeket képviselő érvek ütközését. Másodsorban érdekes lehet számunkra, hogy a fentebb említett író francia forradalommal kapcsolatos aggodalmai, miként igazolódtak be a történelem alakulása során. Végül, de nem utolsó sorban szembetűnő az is, hogy a 18. század liberális és konzervatív érvei bizonyos módon ma is visszaköszönnek.

A savoyai származású Josep-Marie de Maistre gróf, a francia társadalom felső rétegéből származott, értelem szerű, hogy ő inkább francia aspektusból értelmezi a Forradalom eseményei. Chambéry szabadkőműves-páholyának tagja volt, a Francia forradalom kitörése idején mérsékelt szabadelvű hírében állott. A gondolatok Franciaországról című művét 1797-ben írta, amely egy csapásra ismertté tette őt. A forradalom kitörése miatt menekülnie kellett Savoyából és Piemontban telepedett le. Royalista volt, nézeteit a Francia forradalommal szemben határozta meg. 

Az általam vizsgált Maistre szövegben, az író először a forradalmak és az isteni gondviselés kapcsolatát vizsgálja, majd rátér arra, hogy ez miként nyilvánult meg a Francia forradalomban. Ezt követően a Forradalom és a kereszténység kapcsolatára hívja fel a figyelmet, utána pedig az mellett érvel, hogy az alkotmányok isteni befolyásnak köszönhetően jöttek létre. Végezetül a francia kormányzat tehetetlenségéről értekezik, és a Forradalommal szemben olyan királyság helyreállítást javasolja, amely erőszak nélkül kell, hogy végbe menjen. 

„Finom kötelék fűz bennünket a legfelsőbb Lény trónjához, amely megtart, de nem ver rabszolgaláncra.”  Ezzel a mondattal kezdi esszéjét Maistre, majd pedig úgy folytatja, hogy bár minden ember a saját akarata szerint cselekszik, mégis ezáltal egy átfogó isteni akaratot valósít meg. Az egész világ működését egy órához hasonlítja, amely az apró részeinek az összehangolt működése által adja meg az aktuális időt. Az egész világ alapvetően egy rend szerint működik, de bizonyos esetben Isten közbeavatkozhat, Maistre ezt nevezi csodának. Szerinte a Francia forradalom is ilyen csoda, hiszen nem az emberek irányították a forradalmat, hanem a forradalom irányította őket.[1] Ennek köszönhető az is hogy középszerű emberek kerültek a hatalomba,[2] akik szinte gépiesen cselekedtek. A forradalmárok legnagyobb bűnét a szuverenitás jogosulatlan, erőszakos eltörlésében látta Maistre. XVI. Lajos halálában az egész nemzet vétkes, és ezt a gaztettet a Gondviselés meg is büntette, hiszen azok, akik ebben a „merényletben” résztvettek: tábornokok, nemzetőrök, vezetők szintén erőszakos halállal haltak meg.[3] Ilyen mértékű büntetésekre egy legitim hatalom kormányzása esetében nem került volna sor, de a nagy bűnökhöz nagy büntetések járnak, véli Maistre. Franciaország az egész világ számára példát statuált, hogy mennyire szörnyű a szuverenitás mentes forradalom, és most már az lenne a legideálisabb szerinte, ha erőszak nélkül helyre állna a királyság. 

Az írásának a következő szakaszában a Forradalom vallásellenességéről értekezik, és kiemeli, hogy az intézmények és a társadalmi kötelékek is vallási eszmén nyugszanak.[4] Ezért ahhoz, hogy a királyság helyreállhasson meg kell, hogy újuljon a vallás. A filozófia, ugyanis a társadalmat inkább megosztja, mint egyesíti. Ezért azon túl, hogy igényli egy „szellemi” vezető feltűnését, a következő konklúzióra jut a kereszténységgel kapcsolatosan: „vagy új vallás formálódik ki, vagy a kereszténység kivételes megújuláson megy át”.[5] Az üldözések ellenére a kereszténység már tizennyolc évszázada uralja a Földgolyó legfelvilágosultabb részét. A Galileai győzedelmeskedett Juliánusz[6] felett és Órigenésztől Pascalig kiváló emberek vallották, de zseniális elmék szálltak vele szembe Kelszosztól, Condorcetig. Éppen ezért Maistre úgy gondolja, hogy a filozófusok befolyása a társadalomra és a forradalmi ideológiák csak átmenetiek, és a kereszténységnek be kell töltenie a társadalomban a meghatározó szerepét.

Maga az alkotmány is isteni befolyás által jött létre, és ez Maistre szerint kétféleképpen történhetett: 

„felfoghatatlan módon kicsíráztak, számtalan körülmény egybeesése révén, amit mi véletlennek nevezünk; néha pedig egyetlen szerzőjük van, ki látomásszerűen tűnik fel, s szorít mindenkit engedelmességre.” 

Ezt a megállapítását pedig 13 ponttal támasztja alá.[7] Az uralkodó káosz alapján úgy látszik, hogy az 1795-ös francia alkotmányt nem a Gondviselés műve, hanem az emberek saját kezdeményezése. A Nemzetgyűlés képtelen törvényekkel rendet tenni a társadalomban[8], ünnepeket sem képesek megszervezni, ezért kénytelen a megfélemlítés eszközeihez folyamodni, és mindez azért van, mert hiányzik az Isten által rendelt „szuverén”[9] törvényhozó. Egyébként Maistrenek szimpatikus az angol példa, hiszen ott a képviselők a saját pénzükön, és nem a nép adójából képviselik a nemzetet.

Maistre az írása végén, szinte jóslatba bocsátkozik azzal kapcsolatosan, hogy miként fog helyreállni a királyság Franciaorszában, és igyekszik azokat az érveket cáfolni, akik szerint ez erőszakkal kell, hogy bekövetkezzen. Szerinte a francia nép már belefáradt a forradalomba, ugyanakkor a királyság helyreállításához nem kell a nép beleegyezése, „gondviselés szerűen” történne, elegendő lenne, ha egy frakció elismerné azt, hogy a hatalmát a király nevében gyakorolja.  Ezt követően futár érkezne Párizsból, Bordeauxba, Nantesbe, Lyonba.[10] Azok az emberek, illetve városok pedig akik ezt elismernék, előkelő rangra tennének szert, mint a király barátai.

„Ugyan hogyan hihetné bárki, hogy a betegségből az egészségbe vezető út éppoly fájdalmas, mint az egészségből a betegségbe vezető”[11] A vallás eltörlésének köszönhetőek az erkölcstelenségek, és félő, hogy az oktatásra is rányomja a bélyegét, és istentelen nemzedéket fog felnevövekedni. Maistrenek az az egyértelmű álláspontja, hogy abban az esetben, ha a Gondviseléssel összhangba cselekednek a franciák, helyre fog állni a rend. Amennyiben ugyanis helyreállna a királyság, az átmeneti és méltóságot nélkülöző tisztségek helyett a király örökletes rangot biztosítana a kiváló embereknek. Az erőszakos megtorlások helyett pedig királyi kegyelemre lehet majd számítani. Maistre az általam elemzett szövegét a következő sorokkal zárja. 

„A király gyengéd, atyai kézzel nyúl majd az állam sebeihez. Végezetül, a nagy igazság, amelyet a franciák sosem érthetnek meg elég mélyen, ez: a monarchia visszaállítása, melyet ellenforradalomnak neveznek, nem ellentétes forradalom lesz, hanem a forradalom ellentéte.”[12]

[1] Konzervativizmus 1593-1872. Szöveggyűjtemény 254. o.

[2] Robespierre, Collot, Bariere

[3] Bailly, Mirabeau, Thouret, Osselin

[4] Konzervativizmus 1593-1872. Szöveggyűjtemény, 265. o. 

[5] U. o.268. o.

[6] Kr. u. 4. században, a Római Birodalomban az újplatonizmust szerette volna meghonosítani a kereszténységgel szemben. Eredetileg Áriusz tanait vallotta.

[7] Konzervativizmus 1593-1872. Szöveggyűjtemény, 271-273. o. 

[8] U. o. 274. o.

[9] „Csak a szuverenitást illeti meg a valódi dicsőség: - őbelőle, mint óriási tartályból – árad ki szám, súly és mérték szerint a rendekre és az egyénekre.” 276. o.

[10] Maistre feltételezése, 17 évvel később, azaz 1814-ban Lyon és Bordeaux ismerte el elsőként XVIII. Lajost királynak.

[11] Konzervativizmus 1593-1872. Szöveggyűjtemény 282. o.

[12] U. o. 298. o.

Manapság sokat hallunk a haladást képviselő liberálisok és a maradi konzervatívok ideológiai harcáról, viszont arról kevés szó esik, hogy mit jelent “konzervatívnak lenni”. Mivel szinte lehetetlen felfejteni azokat az előítéleteket, amelyek a liberális és a konzervatív eszmékre tapadtak, ezért következőkben csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a konzervatív beállítottság nem csak a liberalizmussal szemben határozható meg, hanem önmagában is tartható, érvekkel alátámasztható pozíció.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy a konzervativizmusról elsősorban, mint hajlamról, és csak másodsorban (következő blogbejegyzés), mint politikai programról fogok értekezni. A kereszténység és a konzervativizmus kapcsolata nem lesz az írásom tárgya. Nagyban fogok támaszkodni viszont Oakeshott, Konzervatívnak lenni című esszéjére, ugyanis nemtitkolt célom, hogy bemutassak egy olyan, a konzervativizmussal kapcsolatos álláspontot, amely eddig talán nem ütötte meg az ingerküszöbünket.

Azért is tartom fontosnak a konzervatív hajlam működésének a megértését, mivel Oakeshott szerint az csupán másodlagos, hogy ezt a hajlamot milyen ideológiával, szent irattal próbáljuk alátámasztani. Egyébként külön figyelmet érdemelne annak a vizsgálata, hogy ezek a „szent” iratok miként befolyásolták a konzervatív hajlamot, de ezzel itt nem foglalkozunk. Oakeshott többek között következőképpen határozza meg az említett beállítottságot.

“A jól ismert emberi viszonyok és hűségen nyugvó kötődések előnyben részesítését a jövedelmezőbb kapcsolatok csábításával szemben, azt, hogy kevesebbre értékeljük a szerzést és a gyarapodást a megtartásnál, a meglévő ápolásánál és élvezeténél; azt, hogy a veszteség fölötti bánat erősebb az újdonság vagy az ígéret keltette izgalomnál.” 

Mivel a hirtelen történő nagy változás, a már meglévő javak veszteségével fenyeget ezért belátható az is, hogy a konzervatív beállítottság inkább az idősebbekre és azokra jellemző, akik felhalmozott értékekkel, (kapcsolati, anyagi, szellemi) rendelkeznek. A fiatalságnak ugyebár nincs annyi vesztenivalója, ezért bátrabban hoznak meg radikális döntéseket, a haladásra és újításra törekvő eszmék könnyebben magával ragadják őket. Ez a gondolat szinte magától értetődő, viszont annak a belátása, hogy a technikai forradalomnak és a különböző közösségi oldalaknak köszönhetően a fiatalságnak soha nem volt akkora befolyása a társadalomra, mint manapság további megfontolást igényelne. Ha már Oakeshott munkássága alatt helytálló volt az a megállapítása miszerint a konzervatív hajlam egyre gyengébb (a modern emberben), akkor ez mennyivel inkább érvényes a korunkra. Ezzel kapcsolatosan következőképp fogalmaz:

„Az egyik tevékenység lázasan igyekszik „up to date”-ebbnek tűnni a másiknál, s nemcsak gépkocsikat és televíziókat dobunk ki egyik napról a másikra, hanem erkölcsi és vallá- sos meggyőződéseket is. Szemünket a mindenkori legújabb modellre vetjük. Látni annyi, mint elképzelni, hogy mi lehetne annak a helyében, ami van, tapintani annyi, mint átalakítani.” 

A divat mindig az újszerűt preferálja, az lesz a menő, aki halad a korral. Manapság inkább vagyunk divatosak, minthogy stílussal rendelkeznénk. Kétségkívül az esztétikai értelemben vett haladás kevésbé káros, mint az erkölcsi. Amíg az előbbi a külsőnk változatosságát generálja, az utóbbi komoly etikai, társadalmi problémákat vet fel. Az inkább progresszív érzületűek pozitív előítélettel közelítenek az eljövendő ismeretlenhez, ezért a „szemüvegükön” keresztül a konzervatív hajlammal rendelkező személyek a valami jobb felé való haladást gátolják meg. Ugyanakkor vannak olyan konzervatív érzületeket, amelyek helyénvalók, és amelyek életünk részei, csak éppen nem reflektálunk rájuk. A következőkben ezekre szeretném felhívni a figyelmet. A konzervatív hajlam hangsúlyosabb működése a hobbi tevékenységekben és az eszközhasználatokban megfigyelhető. Ezzel kapcsolatosan csupán egy-egy példát szeretnék felhozni. Egy saját jegyzetekkel ellátott régi kiadású könyv sokkal közelebb áll hozzánk, mint a legújabb e-könyv. Tehát a könyvben való ismerős, biztos eligazodás élvez elsőbséget a könyv újdonságával szemben. A horgászásból akkor is örömmel térünk haza, ha éppen nem fogtunk semmit. A környezet élvezetének és a kikapcsolódásnak az élménye fontosabb számunkra, mint a kifogott halak mennyisége. De a konzervatív hajlam hangsúlyosabb működésének a helyessége a hobbi tevékenységekhez és az eszközhasználatokhoz hasonlóan a társas kapcsolatokban is releváns.

A barátságot és a házasságot éltető hajlam például ilyen. Ez azt jelenti, hogy amíg az úr-szolga, eladó-vevő, felettes-beosztott viszonya érdek kapcsolat és benne a progresszív hajlam érvényesül, tehát ezeket a kapcsolatokat az egyén valamilyen cél, eredmény érdekében tartja fenn, nagy hangsúlyt fektetve ezek hasznosságára, addig a konzervatív hajlam inkább a barátságra, sőt mi több a házasságra jellemző. A barátságban ugyanis egymás társaságának az élvezetén alapul. Egy konzervatív hajlamú következőképpen vélekedne: inkább nevezem legjobb barátomnak azt, az anyagilag, társadalmilag hátrányosabb helyzetű személyt, aki a nehéz időkben segítséget nyújtott számomra, és ismer engem, mint azt az újonnan megismertet, akinek az anyagi és társadalmi helyzetéből fakadóan előnyöm származhatna. Inkább ragaszkodom ahhoz a nőhöz, aki egy életen át elkötelezte magát mellettem és ismeri, sőt képes kezelni a hiányosságaimat, mint ahhoz, aki lehet, hogy esztétikailag előnyösebb külsejű, így nagyobb társadalmi figyelmet (elismertséget) generálna számomra, viszont nem veszi arra a fáradságot, hogy megismerjen engem és így képtelen elköteleződni mellettem. Inkább vagyok egy felelős családapa, mint Don Juan.

A konzervatív hajlam tehát az életünk szerves része, és ennek erősítése manapság talán indokoltabb, mint Oakeshott életében volt. A következő blogbejegyzésben pedig azt fogjuk vizsgálni, hogy a konzervatív hajlam hogyan nyilvánul meg a politikai berendezkedésben.