Korunk az eddig valaha volt legegységesebb korszak. A technika fejlődésének köszönhetően a nivelláció szinte visszafordíthatatlanná vált. A neoliberális eszmék és a globalizmus funkcionalitása mindent a szabad piac és a szabad társadalom haladó szellemű jelszava alá vont. Minden olyan vallás és kultúra, amely nem ismeri el korunk egyedüli pozitivista igazát egy olyan középkori „törvénykező” maradvány, amelyet kiközösítés által szeretnének megsemmisíteni. A szorongó emberiség olyan világot szeretne építeni, amely fölött kiszámíthatóan gyakorolhatja a hatalmát. Korunk pozitivista Bábel tornyának nem az özönvíztől - hiszen a természetet már nagymértékben tudjuk befolyásolni, hanem saját szorongásunktól kell, hogy megvédjen. 

Platón már az írásbeliséget is elmarasztalta[1]és a szóbeli tanítást pártfogolta helyette, mivel szerinte a betű rögzített, nem tud újat mondani és a maga igazáért kiállni. Platón alapján Szókratész úgy gondolta, hogy a dialektika az, ami képes a világra segíteni az igazságot, ehhez képest manapság a virtuális „valóság” olyan az életvilágunkkal párhuzamosan haladó téridő, amely a metafizikai és a személyes kapcsolatteremtési igényeink pótlására szolgál. A „virtuális világban” hozzáférhető az emberiség szellemi termékének az egysége. Már nincs szükségünk az ideák világára, hiszen az ideák világát az on-line térben sikerült megteremtenünk. Az ideák világa nem tőlünk független, hanem általunk teremtett valóság, ami nem odafordulással (episztrefó), hanem kattintással érhető el. A Google az emberiség közös emlékezete, az anamnézisz manapság a Google segítségével történik. Egy adott szó beírásával láthatjuk a hozzá kapcsolódó tartalmakat, amely tartalmak pozícióját természetesen a piac határozza meg. Ma az az „abszolút” jó, ami népszerű, ma az a trendi, akit sokan követnek. A mennyiség határozza meg a minőséget[2]. 

A virtuális világ a szorongásból egy alternatív menekülőutat biztosít, hiszen ez általunk kialakított szellemtelen közegben előre kiszámíthatóak a folyamatok. Ráadásul nem kell személyes felelősséget vállalnunk bizonyos tetteinkért, így az ösztönöknek nagyobb tér jut. Felelőtlenül szórakozhatunk mások szerencsétlenégein, vagy éppen „személytelenül” fejezhetjük ki az olyan véleményeinket, amelyeket személyesen talán nem mernénk megtenni[3]. Az on-line térben eltűnnek a társadalomban betöltött pozícióból fakadó különbségek, és olyannak komponálhatjuk meg magunkat, amilyennek szeretnénk hogy lássanak minket. Jellemzően a jó és szép dolgokat osztjuk meg magunkról, és szinte természetes, hogy a saját valós élethelyzetünket, lelki állapotunkat figyelmen kívül hagyjuk. A virtuális világban saját magunk számára objektivállódtunk, ezért fenn áll annak a veszélye, hogy nem a saját életünket, amelyet igazán kedvelnénk[4], hanem azt az életet fogjuk élni, amit a lehető legtöbben kedvelnek majd.  Az on-line tér hősei jellemzően nem az egymás iránt elkötelezett családapák és a családanyák, hanem azok, akik függetlenül, szabadon bejárják a világot, és menő fotókat készítenek arról. Manapság az elköteleződés[5]egyre nehezebb, hiszen egy az egész életre szóló döntést nem csupán a reflexió akadályozza, hanem a virtuális világ kínálta megannyi lehetőség vizuális és akusztikai élmény is.

Végezetül pedig, nem szeretném az észt, miként Hábermas teszi mentegetni[6], az én apológiám a Szókratészi uralt iróniáról[7]szól[8], ugyanis aki helyesen él az öniróniával, -amelynek a bensőségesség az előfeltétele, annak a személyisége üdítőleg hat a környezetére, hiszen másokban is a felszabadultság érzését kelti, hiszen annak nem kell szerepeket játszania egy komor perfekcionista ember előtt. Az öniróniából továbbá az is fakad, hogy az embertársi viszonyokban sem fogunk igazmondóként tetszelegni, fogalmazhatnék úgy is, hogy észt osztani, sőt kérdőre vonjuk azokat, akik ezt tennék, de nem azért, hogy a saját igazunkat bizonygassuk, hanem azért, hogy egy magasabb igazság számára készítsük el az utat. Micsoda, kicsoda lehet ez a magasabb igazság?[9]Az ironikus világszemlélet Szókratész után, állításom szerint akkor válik jogosulttá, ha az ember nem a saját „igazára”, hanem Isten, Jézus Krisztusban megtestesült igazságosságára (alétheia) mutat rá.

„Csak ha az egyes egyén már etikai tartást nyert, az egész világ ellenére, csak ezután beszélhetünk arról, hogy igazából egyesüljünk[10], különben az önmagukba véve gyengék egyesülése valami éppoly csúf és kártékony dolog, mint a gyerekek házassága.”[11]

[1]Platón: Phaidrosz (274B-278E)

[2]Már Kierkegaard is felfigyelt a média (újságok) nivelláló hatására: A jelenkor kritikája51. o.

[3]Külön érdemes lenne azzal foglalkozni, hogy a virtuálisan nyilvános kommunikáció mennyire meggyőző. Hiszen sok esetben az embert nem az érvek győzik meg, hanem a másik személye. Ez alapján nem az számít elsődlegesen amit mond, hanem ahogyan mondja azt. A beszéd eltérő szellemiségéről lásd. J.G. Hamann: Válogatott filozófiai írások: 58-59. o. 

[4]Likolnék

[5]Legyen az vallási, családi, nemzeti.

[6]Kommunikatív és instrumentális ész

[7]Sören Kierkegaard: Az irónia fogalmáról állandó tekintettel Szókratészra

[8]Valószínűleg Szókratész rákérdezne arra, hogy miért gondolom azt, hogy az iróniának védőbeszédre lenne szüksége... én csak annyit válaszolnék neki, hogy talán annak a megzabolázott lónak a bemutatása, ami a lovasával jó együttműködésre képes jó példát tud mutatni az ész betöretlen paripáinak.

[9]Sören Kierkegaard: A keresztény hit iskolája:235-236. o.

[10]Ez az egység az eklézsiában (kihívottak közössége) valósul meg, de nem az ész, hanem a hit által. Efézus 4:1-A szorongást a Krisztushit nem pedig az ész által befolyásolt haladáshit szünteti meg. 1János 4:18

[11]Sören Kierkegaard: A jelenkor kritikája 51. o.