Az újkori szellem nem döntötte el, vajon keresztény vagy pogány módon akar-e gondolkodni. Két különböző szemmel nézi a világot: a hit és az ész szemével. Ezért homályosabb a látása, mint a görög, vagy a bibliai szellemé. Karl Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet.

Sokan talán manapság is úgy gondolják, hogy az emberiség progresszív haladását, valamiféle békés társadalom felé, a vallásos emberek dogmatizmusa akadályozza leginkább. Ilyenkor szinte automatikusan a vallásháborúk okozta pusztításokra hivatkoznak, mondván egy ésszerűségre épülő társadalomban ilyen pusztítások nem fordulhattak volna elő. Aztán ha a vallásháborúkon túltekintünk kiderül, hogy igazából két racionálisan megalapozott ideológia is az emberiség javát kívánta szolgáli a fasiszta nemzetszocializmus és a marxista alapokon álló kommunizmus formájában. írásomban arra kívánonk rávilágítani, hogy a „racionálisan“ megalapozott ideológiák haladáshitét valamiféle igazságos társadalom megvalósítása felé igazából a zsidó-keresztény üdvtörténet irányvonala alapozta meg.

Karl Löwith Világtörténelem és üdvtörténet (1949),  és Jacob Taubes Nyugati eszkathológia (1947) című művében, egymástól függetlenül mégis szinte egyazon időben érveltek amellet, hogy a történelemfilozófia nem más, mint szekularizált történetteológia, azaz a haladáshit a zsidó-keresztény teológiából táplálkozik. Az említett két kötet a második világháború egyfajta történelemfilozófiai lelkiismeretvizsgálásnak is tekinthető. Az már más kérdés, hogy tézisükből különböző végkövetkeztetést vontak le. Löwith inkább az kereszténység előtti antik világ megújítását kezdeményezte, Taubes ellenben az üdvtörténet relevanciája mellett foglalt állást. De visszatérve az előző gondolatra, mégis hogyan válhatott a keresztény üdvtörténetbe vetett hit szekularizált haladáshitté? 

Löwith az előbb említett könyve bevezetőjében említi, hogy a görögök (Hérodotosz, Thukküdidész, Polübiosz) egyszerűen történeteket jegyeztek fel, viszont a történelmi események értelmére nem kérdeztek rá. Gondolkodásmódjuk ugyanis a sors kiszámíthatatlan forgandóságán alapult, ebből pedig azt a morális következtetést vonták le, hogy jósorsukban szerények legyenek, és okuljanak mások balszerencséjéből. 

A történelem mint végcélra irányuló idő egészen pontosan akkor „született“ meg, amikor az Örökkévaló megjelent a Szináj hegyen, és szövetséget kötött Izrael népével, valamint Mózesnek kinyilatkoztatta az üdvtörténetet. Az Örökkévaló a Mózessel eltöltött nyolcvan nap alatt nem csupán a Tíz parancsolatot és a Törvényt „diktálta le“, hanem a teremtéstől kezdve Izráel egész üdvtörténeti sorsáról tett kinyilatkoztatást. Természetesen erre az alapra épült áztán a Próféták (Naviim) és a Tekercsek (ketuvim), tehát mondjuk Ésaiás vagy Dániel próféciája sem más, mit a Mózesnek tett kinyilatkoztatás közelebbi aspektusa. Az őskori és ókori világban tehát Izrael kivételével nem találunk olyan kultúrát, amely a történelem értelméről tudakozódott volna. Taubes szintén a már fentebb említett művében írja, hogy Izrael volt az, aki átszakította az ugyanannak örök visszatéréshez tapadó életkört s ezzel elősször tárta fel történelemként a világot. Az apokaliptika hordozójának pedig a zelóta mozgalmat határozta meg. Itt fontos megjegyeznünk a gyakran előforduló fogalomzavar miatt, hogy az apokaliptikában (görög: lelepleződés) nem pusztán az eszkathon (vég) foglaltatik, hanem az egész üdvtörténet.

A zelóták tehát az adott történelmi korszakban a „múltból” kiszakították a Messiás eljöveteléről szóló ígéretet (az apokaliptikus szemléletet) és a Római Birodalommal legitimitásával szemben, mint valami ellen-időt határozták meg, ezzel megadva a tudatos előképét az urak és az elnyomottak között feszült nézetkülönbségnek, tudniillik, a fennálló hatalom konzerválásra törekvő (jelen esetben Pax Románát megvalósítani igyekvő Római Impérium) és az elnyomottak forradalmi igénye között. Tulajdonképpen a Messiás visszajövetelének a kikényszeríteni kívánt mostja csapott össze a ciklikusan forgandó fátum (sors) által legitimált fennálló hatalommal.

Hasonló volt a helyzet a Krisztus utáni első három században is, annyi különbséggel, hogy a korakeresztény mártírokat nem a politikai hatalomszerzés, valamint a „parúszia” (egyszerre jelent jelenlétet és eljövetelt is) kikényszerítése, hanem az evangélium hirdetése motiválta, amelyhez szorosan kapcsolódott a Messiás visszajövetelének, mint bírónak, a közeli eshetősége is. Természetesen a korai kereszténységen belül is megtalálható volt a szélsőséges Messiásvárás, például a montanistáknál, mindez fegyveres erőszak nélkül. Ireneusz és Tertulliánusz még szimpatizált is velük (Tertulliánusz montanista is lett), viszont a negyedik században az egyháztörténetíró Euszébiosz már tudatlannak ítélte azt a Papiaszt, aki Jézus feltámadott testében történő visszajövetelét, és az ezeréves királyság, mint Jézus birodalmának a Földön való megvalósulását hirdette. 

Euszébiosz számára a „megtért” Konstantin volt az Isten által kiválasztott uralkodó, ezzel egyrészt megteremtve a világ politikai befolyás segítségével történő keresztény hitre térítését, másrészt viszont elhomályosította a keresztények aktív Messiásvárását, hiszen a „keresztény” politikai apparátus már nem üldözte őket, hanem kielégítette az igényeiket. A nagy valószínűséggel Órigenész tanainak a befolyása (Heidl György: Szent Ágoston megtérése) alatt álló ágostoni teológia alapján az egyház feladata abban állt, hogy a mennyei várost (Civitas Dei) képviselje itt a Földön. Tulajdonképpen azáltal, hogy a kereszténység a Római Birodalom államvallásává vált, eljött az ezeréves királyság előképe a Földre. Ágoston ebből fakadóan nem tulajdonított lényegi jelentőséget történelemnek, hiszen a „hit szemén keresztül” minden esemény Isten akaratából történik a Földön, Róma (az egyház) fennhatóságának a vége pedig egyet jelentett számára a világvégével. A minden pillanatot átszövő Messiásvárást tehát felváltotta az Ezer éves királyság földi megvalósításába és a túlvilági boldogságba vetett hit. 

Nyugaton a csaknem ezer évig uralkodó ágostoni üdvtörténet értelmezést, a tizenkettedik században tevékenykedő ferences rendi szerzetes Joachim de Fiore gondolata az emberi történelemben kinyilatkoztatott üdvtörténetről törte meg. Szerinte ugyanis az Ószövetség az Atya korszaka, az Újszövetség a Fiúé, és valamikor Kr.u. 1260 körül fog eljönni a Szellem korszaka. Ez a nézet aztán megnyitotta a kiskaput a magukat a szellem által irányítottnak vélt társaságok előtt. Nézetének köszönhetően az addigra már passzív Messiásvárás és a túlvilági jólétben való egyetemes (katholikhos) egyházi reményt felváltotta az egyes ember földi boldogulásának a kérdése.  Joachim nézetéből ugyanis az következik, hogy az evilági történelem a történelem, és nincs másik dimenzió. Ebből nőtték ki magukat a katolikus egyházat először megreformálni kívánó, majd pedig tőle elszakadó mozgalmak, mint például a valdensek, husziták és lutheránusok. De legalább ekkora hatást gyakorolt a felvilágosult szabadkőműves páholyokra is. Ezek a mozgalmak felborították a katolikus egyház hierarchiát, és meggyengítették a politikai befolyását. A harminc éves háború, a vesztfáliai béke, a tudományok és a filozófia „öntudatra” ébredését követően, a teológia a filozófia "szolgálólányává vált." A vallási dogmákból kiábrándult filozófusok a vallások kínálta üdvtörténetbe vetett hit helyett immár racionálisan kívánták felmérni a történelem értelmét, és az ész segítségével akarták megalapozni az ember szabadságát és kitüntetett szerepét.