Manapság, mikor a különböző mozgalmak, civil szervezetek megkérdőjelezik a fennálló hatalom legitimációját, szükségesnek látszik megvizsgálni azt, hogy mi az ami legitimálhatja az adott társadalom jogrendjét.
Hogy egy adott társadalom milyen jogrendet választ, az függ a metafizikai képétől, hiszen a jogrendet, valami jogon túli legitimálja. A teljesség igénye nélkül gondoljunk csak a hierarchikus, szomszédokat követő, erő által megvalósuló, kinyilatkoztatás alapján álló, észközösségen és így magából a törvényből fakadó jogrendek legitimációjára.
A liberális jogelmélet egyszerűen nem foglalkozik azzal, hogy mi az, ami megalapozza a jogrendet, Locke szerint magából a törvényből származik a tekintély. Hans Kelsen kantiánus befolyás alapján, deista világképéből fakadóan utasította el a személyes, „önkényes” isten létezését, és valamiféle alapvető norma meglétét hangsúlyozta.
Schmittre, aki magát „faj” szerint tartotta katolikusnak az utókor a Führer (Hitler) ideológusaként tekint, nem véletlenül, hiszen a Führer hatalmát a teológia fogalomvilágával kívánta legitimálni. Míg Löwith azt állította, hogy a történelemfilozófia szekularizált üdvtörténet, addig Schmitt a politikai fogalmak teológiai gyökereire mutatott rá. Dosztojevszkij nagy inkvizítorával azonosuló Schmitt gondolatvilágának tömör összegzéseként Geréby György: Isten és birodalom című kötetéből idézek.
“A szuverén törvényhozóban azonosított, semmiből teremtő, a kivételes állapot elrendelésében a csodákra képes szuverén fogalma lehetőséget adott egy szekularizált istenkép bevezetésére. A vonzerőn nincs mit csodálkozni: ami a szentet és a profánt az egyházat és a világot egyszerre idézi fel egymás vonatkozásában, az akár az egész emberi történelmet egyesítő, egyetlen nagyívű és merész narratíva lehetőségét is sugallhatja, ideértve az üdvtörténetet és a végidőt.”
Schmitt gondolkodásában kulcsszerepet játszott a kathekon (visszatartó) (2 Thesszalonika 2:6) értelmezése. Szerint ugyanis az Antikrisztust nem az egyháznak, hanem a politikai hatalomnak kell visszatartania, ebből az következik, hogy a fennálló hatalom, amely ugyebár Istentől származik (Róma 13:1), tudja fenntartani azt a rendet, amelybe egyszerűen képtelen fellépni az Antikrisztus. Schmitt éppen ezért azt a jogrendet tartotta kívánatosnak, amit a káosszal szemben határozott meg. Ebből következik, hogy gyűlölte a mozgalmakat. Állítása szerint ahhoz, hogy létrejöhessen egy tartós történelmi struktúra, a társadalom a következő feltételeknek kell, hogy megfeleljen
- Legyen jogalkotó képessége.
- Legyen retorikai képessége, hogy kialakíthassa a saját nyelvét.
- Legyen esztétikai képessége (a tér megszervezése, események, ünnepek)
- Legyen végrehajtó hatalma.
Schmitt teológiából eredeztetett gondolatai egyszerűen a helytelen istenképén buknak meg, amelyre Erik Peterson 1935-ben írt könyvében mutatott rá. Schmitt deista, „ateista teokráciájának” gyökere ugyanis a filozófia istenének, Arisztotelész interpretációjának a származéka. Tudniillik, minél közelebb van valaki, vagy valami az egyhez, annál rendezettebb és annál mozdulatlanabb. Ezzel szemben a diabolosz, szétdobálló az, aki ezt a mozdulatlan egységet képes megrontani.
Peterson a könyvében kifejti, hogy Isten nem egyeduralkodó vagy despota, hanem olyan egység, amely három személy: Atya, Fiú, Szent Szellem szeretetviszonyán alapul, (Nazianzi Gergelynél: perichoresis, körtánc, körbeáramló együttmozgás) és mivel viszonyuk már a teremtés előtt fennált, ezért a teremtett világban nem jöhet létre ennek a viszonynak a politikai leképződése. Illetve a Messiás eljövendő földi királyságában talán megvalósulhat. Peterson trinitológiája alapján, tehát a fennálló hatalom nem szakralizálható, és nem lehet más célja, mint a korántsem tökéletes észközösségen alapuló joguralom fenntartása.
