A karácsony tradíciójának helyes értelmezése mellett legalább annyira fontos látnunk a keresztény hitvallásunk kialakulásának gyökereit, amely egyébként szorosan kapcsolódik magához a karácsony üzenetéhez is.

Ugyan a kereszténység alaptanításai között (Zsid. 6:1-2) nem szerepel a trinitológiáról (szentháromságtan) vallott helyes nézet kialakítása, mégis a negyedik századra egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a keresztényeknek leginkább azzal kell elszámolniuk a hellén kultúrájú Római Birodalomban, hogy hogyan kell fogalmilag megragadni az egyetlen Istent, aki három Isten is. A nehézséget az okozta, hogy olyan filozófiai fogalmaknak, mint a lényeg - szubsztancia, a személy - perszóna vagy éppen az azonos lényegű - homoúsziosz fogalma nem volt tisztázott. További nehézségeket okozott a hellén világban annak a tisztázása, hogy miként lehetséges az Isten világba való hús testben történő inkarnációja. Fontos látnunk, hogy abban az időben a hitvallás alapján emberi sorsok és életek dőltek el, a korai feljegyzések szerint, a szentháromságtani viták a piacokat is betöltötték.

A zsidóságból frissen sarjadó kereszténység a trinitológia fogalmi megragadása felől, az írásmagyarázat szempontjából szinte semmit sem várhatott a gyökereitől. Hiszen miként az 5 Mózes 6:4-ben olvashatjuk: Halljad Izrael a mi Istenünk egy Úr (Smá Israel, adonáj elohéka echad)- az ortodox zsidóságban nem kérdés Isten egyedüli volta (a kabbalában egyébként találhatunk alternatívákat). Ezért tehát a megfelelő fogalmi apparátust a kereszténység a jánosi és páli krisztológiából (Krisztusról szóló beszéd), valamint a filozófia nyelvezetéből volt kénytelen importálni.  A fő kérdés tehát az volt, hogy hogyan lesz az egyből három úgy, hogy közben se monarchisták (egy uralkodó) se triteisták (három isten) ne legyenek. Ennek az első (katolikhos) egyetemes reprezentációja a Niceai zsinat volt, amelyet az arianista vita előzőtt meg.

Ahhoz, hogy az arianista vitát teológiai szempontból is megértsük röviden figyelembe kell vennünk a krisztológia alakulását, a Niceai zsinatot megelőző korszakban. Az apologéták (hitvédők) közül Jusztinosz említi az Istenben lévő Krisztust, mint (endiatethosz logoszt), Krisztus születését pedig az Istenből kilépő logoszként írja le (propedán logos). Tertulliánusz volt az, aki Istent egy lényeg (szubsztancia) és három személyként (perszóna) határozta meg. A már Origenész által használt homoúsziosz kifejezés kétértelmű volt, hiszen egyszerre jelentett egylényegűt, és azonos személyiségűt is. A homoúsziosz fogalmának a tisztázásából fakadt Alexandriai Dionüszosz és az akkori Pápa Római Dionüszosz vitája. A. Dionüszosz ugyanis origenista alapokon tagadta az Atya és a Fiú egylényegűségét és három külön istenként tekintett a szentháromságra. Ennek a vitának az elmélyülése szülte azt a nézetkülönbséget, hogy a nyugati egyház triteistának nézte a keleti egyházat, a keleti egyház pedig monarchistának a nyugatit. Ezzel tehát már Kr. u. a III. században kezdetét vette nyugat és kelet teológiai alapokon történő eltávolodása.

A hitvallás, mint műfaj egyébként nem a niceaival kezdődött. A második században már kialakultak rövid megvallások, ezeket főként keresztelkedéskor mondták el. Ezek a hitvallások mindig elsőszám első személyben kezdik a megvallást, “hiszek…”. Nyugaton a 4. századtól a bevett hitvallások formája kötelezővé vált, Keleten pedig nem volt általánosan kötelező hitvallás, ezeknek a helyét a keresztségi hitvallások töltötték be.

Konstantin legfőbb törekvése a Pax Romana (római béke) megőrzése volt. Úgy gondolta, hogy erre a kereszténység támogatása a legmegfelelőbb, ezért aggasztotta a kereszténységen belül kialakult arianista vita. Először egy békítő szándékú levelet küldött Áriusznak, majd miután ez nem érte el a célját, 325-ben elrendelt az első egyetemes zsinatot.

A niceai zsinat eseményeiről főként Athanásziosz fennmaradt írásaiból és A IV. századi kereszténység történetírójától Konstantinápolyi Szókratésztől tudunk. A zsinat legfőbb kiváltó oka, mint említettük az arianizmus megítélése volt, de a húsvét időpontjának a meghatározásáról is itt döntöttek. A IV. században tevékenykedő Athanasziosz, alexandriai püspök a következőképpen írt az arianizmusról: 

“Miután az egyik és legújabb eretnekség — amelyet arianizmusnak neveznek — éppen most indult ki az Antikrisztustól, mint előfutára csillog-villog, a nálánál korábbi eretnekségeket pedig testvéreinek nevezi, képmutatóan az Írás állításaival veszi körül magát megtévesszen egyeseket és álnok érvek elhintésével Krisztus ellenes gondolkodásra hangoljon.”

 (Első beszéd az arianusok ellen ford. Vanyó László) 

Áriusznak - aki szintén alexandriai származású volt, az eretneksége tehát abban állt, hogy Krisztust teremtménynek tartotta és tagadta, hogy egyszülöttként teljesen azonos lényegű volna az Atyával. 

Mivel a vita tárgya egy teológiai félreértésből eredt, ezért szükségessé vált, hogy egy általánosan elfogadott evangéliumi gyökerű hitvallással tegyék helyre az Atya-Fiú viszonyról kialakult képet azaz, hogy Jézus nem hasonló lényegű az Atyával (homoiúsziosz) és ezáltal teremtetett, hanem azonos lényegű (homoúsziosz) tehát született, erre pedig a következő hitvallás szolgált:

Hiszek (görög: hiszünk) egy Istenben,
mindenható Atyában,
mennynek és földnek,
minden látható és
láthatatlan dolgoknak Teremtőjében.

és az egy Úr
Jézus Krisztusban,
Istennek egyszülött Fiában,
aki az Atyától minden időknek
előtte született;

a Világosságtól való Világosságban,
igaz Istentől való
igaz Istenben,
aki született és nem teremtetett,
aki egylényegű (homoúsziosz) az Atyával,
és aki által mindenek lettek;
aki miérettünk, emberekért és
a mi üdvösségünkért
leszállt a mennyekből
és megtestesült
a Szent Lélektől
és Szűz Máriától
és emberré lett;
aki keresztre feszíttetett
miérettünk Poncius Pilátus idejében,
és szenvedett
és eltemettetett,
és feltámadott a harmadik napon
az Írások szerint;
és felment a mennyekbe
és ül
az Atyának jobbján;
és újból eljő
dicsőséggel,
ítélni élőket és holtakat, és
az Ő Országának nem lesz vége;

és a Szent Lélekben,
Úrban és Éltetőben,
aki az Atyától ered,
akit az Atyával
és Fiúval együtt
imádunk
és dicsőítünk,
aki a próféták
által szólott.

Hiszek egy, szent,
egyetemes és apostoli
Egyházban.
Egy keresztséget vallok
a bűnök bocsánatára.
Várom
a holtak feltámadását
és az eljövendő örök életet.

Ámen!

Annak ellenére, hogy a niceai zsinat élesen elítélte, sőt még átok alá is vonta az arianista nézeteket, Áriusz halála után az eretnek mozgalom tovább erősödött. A Római Birodalom területén a negyedik század második felére már több püspöki pozíciót is ariánusok töltöttek be. Nagy Theodosius császár és Nazianzoszi Gergely, konstantinápoly püspöke a niceai hitvallás megerősítése miatt vrendelte el a 381-es Konstantinápolyi zsinatot, ahol megerősítették, illetve bizonyos értelemben kiegészítették a hitvallás szövegét, ezzel gátat szabva az eretnek ariánus mozgalom további terjedésének.

Madách Imre így fogalmazza meg a vita lényegét a pátriarkán keresztül Az ember tragédiájának a hetedik színében.

Nem az szeret, ki a testnek hizelg,

De aki a lelket vezérli vissza,

Ha kell, kard élén vagy lángon keresztül

Ahhoz, ki mondá: Nem békét, de harcot

Hozok a földre. - E gonosz hitűek

A szentháromság rejtélyes tanában

A homoiusiont hirdetik,

Mig az egyház a homousiont Alapítá meg a hit cikkeül.

Evangéliumok a korai egyházban

Jézus születésének történéseit és életének jelentős momentumait az ószövetségi próféciákon kívül, alapvetően az evangéliumokból rekonstruálhatjuk (Máté, Lukács). Lukács azonban a könyvének az elején utal arra, hogy az ő korában sokan írtak Jézus életéről szóló beszámolókat. A Kr. u. első században íródott „bevett“ (Máté, Márk, Lukács, János) könyvek mellett — többnyire a második században — közel 60-70 evangélium íródott. Továbbá szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a teljes újszövetségi kánon (az egyház által hivatalosan elismert szent könyvek gyűjteménye, azaz a mai napig is használatos Újszövetség) csupán a IV. századra vált véglegessé. A korai egyházban azok az írások váltak elismerté, amelyek leginkább közkézen forogtak és amelyekből a keresztény vezetők sokat idéztek az istentiszteleteken. Természetesen a négy kanonikus evangélium a kezdetektől fogva nagy tekintéllyel bírt, viszont számos más hagyomány és leírás is igényt tartott a hitelességre. Ilyenek voltak például a különböző gnosztikus pszeudoepigráf iratok (olyan korabeli elterjedt műfaj volt, amely ismert „szentek“ nevével igyekezett legitimáltatni magát, viszont a korban tisztában voltak azzal, hogy nem hamistásról van szó, hanem egy „marketingfogásról“). Tamás, Júdás, Mária stb. evangéliumok. De ezek mellett olyan írások, apokrifok is születtek, amelyek ismert bibliai személynevek alatt íródtak, de nem gnosztikus szellemiséggel pl. A Barnabás levél vagy az általunk idézett Jakab evangéliuma, amelyeket a kereszténység főiránya is részben elfogadott, viszont mégsem kerültek be a kanonikus könyvek közé.

​​

Tatianosz Diatesszaronja (II. század)

Tatianosz Jusztinosz mártír tanítványa volt. A Diatesszaron egy olyan mű, amely a négy evangélium egybegyúrásával és kronológikus rendezésével próbálta érthetőbbé tenni az írásokat. Egészen az 5.sz-ig észak görög területeken liturgikus szövegként használták. Viszont Euszebiosz (az első egyháztörténetíró) így vélekedik róla a IV. században: “Tatianosz - nem tudom, miképp -, valamilyen gyűjteményt és összeállítást készített az evangéliumokról, smit Diatesszaronnak nevezett el, és ami máig is fennmaradt egyeseknél. Azt mondják, hogy arra vetemedett, hogy az apostol egyes szavait megváltoztassa azzal az ürüggyel, hogy kijavítja a mondatszerkezetet.” (Euszebiosz Egyháztörténete 29,6 ford. Baán István)

Miről szól a Jakab ősevangéliuma?

A művet, melyet Protevangéliumnak is szoktak nevezni  újabban Kr. u. 180 körülre datálják. Eredetileg görög nyelven íródott, de számos fordítása is elterjedt volt (pl. szír, kopt, arab, örmény).  Lényegében Jézus születésének hátterét mutatja be. Az elején Joachim és Anna házasságának nehézségeiről ír, akik az elbeszélés alapján Mária szülei voltak. Joachim annak érdekében, hogy gyermekük születhessen, negyven napot böjtölt a pusztában (Jézushoz hasonlóan), Anna pedig imádkozott, hogy megszűnjön a magtalansága (Sámuel próféta anyjához, Annához hasonlóan).

A protevangéliumban Mária születésének körülményei több szempontból is hasonlóak Sámuel születésének a körülményeihez. Egyébként is a teológusok Anna (1 Sám. 2:1-10) és Mária (Luk. 1:46-55) énekét párhuzamba szokták állítani. Mindkettejük anyját Annának nevezték, magtalanok voltak és azt az ígéretet tették, hogy amennyiben gyermekük születik, akkor az Úr szolgálatára szentelik őt, így Mária, Sámuelhez hasonlóan a Templomban nevelkedtek fel (Egyébként Mária templomban való felnövekedése ellentmond a rabbinikus hagyománynak). A Protevangélium szerint a főpapok megjövendölték Mária sorsát és egy isteni jelnek köszönhetően Máriát József gondjaira bízták, így az idősebb József mintegy gondviselője lett Máriának, nem pedig a házastársa. A Protevangélium Józsefet özvegyként mutatja be, és ezzel magyarázza, hogy voltak Jézusnak testvérei (mostohatestvérei), ezzel pedig megágyaz a Mária örök-szüzessége dogmának. Egyébként az eredeti lukácsi hagyomány mellett Tertulliánusz is egyértelműen utal arra, hogy Máriá és József jegyesek, majd házastársak voltak. Ez azért fontos, mert Tertulliánusz is a második században tevékenykedett, tehát kortársa volt a protevangélium keletkezésének. Ráadásul a később élt Euszébiosz is a lukácsi tradíció mellett tette le a voksát.

Figyelemre méltó és bizonyos értelemben tipológikus, hogy a protevangélium alapján Mária a szentély számára készülő új függönyhöz fonja a fonalat. A zsidókhoz írt levél 10:20-ban Pál apostol a szentélyt és a szentek szentjét elválasztó kárpitot Krisztus teste előképének tartja,  amelyre jó oka is van hiszen amikor Jézus kilehelte a lelkét ez a kárpit szakadt ketté a Lukács 23:45 alapján.

A történet folytatásában Mária meglátogatta Erzsébetet, majd pedig egy írástudóa a terhes Máriát látva, Józseffel együtt feljelentette őket a főpapoknál. A papok Máriát és Józsefet a Törvény alapján a keserű víz kiivására ítélték (4Móz 5:18-24-ban, csak az asszonynak kellet kiinnia a férfinak nem), amely tisztának mutatta őket, és ezt a főpapok is elfogadták. Ezután József a várandós Máriát korábbi házasságából született nagy fiával (vagy fiaival) együtt Bethlehembe kísérte, hogy az Augustus császártól rendelt összeíráson megjelenjenek. A Bethlehem felé vezető út felénél Márián erőt vettek a szülési fájdalmak (ezzel bizonyítva Jézus valóságos megtestesülését, és szemben állva azzal a gnosztikus tannal, miszerint Jézus mint valami víz úgy folyt át Márián keresztül). József levette Máriát a szamárról, és a kietlen vidéken talált barlangba vezette (A Lukács 2:6 egyértelműen azt állítja, hogy mind a ketten már Betlehemben tartózkodtak, mikor beteltek Mária szülésének a napjai). József pedig elindult, hogy „héber bábaasszonyt” keressen. Ekkor, a Nativitással egy- időben történik József fent idézett látomása.

A látomás után József találkozott egy zsidó bábával, aki tanúja lett a barlangban nagy fényességgel körülvetten születő gyermek csodájának (ami nyilvánvaló utalás az ószövetségi és újszövetségi teofániákra). Ekkor Szalomé bukkant fel, aki kételkedett Mária szülés utáni szűzességében, és a Tamás hitetlenségére utaló jelenet során kezének elsorvadásával bűnhődik, de végül karjába véve és imádva a kisdedet meggyógyult az elszáradt keze. A háromkirályok látogatása még a barlangban találja a Szent Családot. Heródes pribékjei elől rejti Mária egy jászolba a kisdedet. (A Protevangelium nem tud az egyiptomi menekülésről.) A történetet Keresztelő Szent János apjának, Zakariás főpapnak a mártíromsága zárja, aki nem hajlandó Heródesnek elárulni fia és Erzsébet rejtekhelyét, és ezért a pribékek megölik „az oltár és a szentély között”.

Miért íródott a Protevangélium?

Jogosan merül fel az a kérdés, hogy miért volt szükség a második században Mária és Jézus születésének a lejegyzésére? Ezzel kapcsolatosan három okra is gyanakodhatunk. Az első az ebionita (héb. ebionim-szegények) mozgalom tanaira való reakció. Ez az eretnek mozgalom tagadta Jézus istenségét, és Máriától, mint szűztől való születését. A Protevangélium pedig Mária személyének és hátterének részletes ismertetése által igyekezett erősíteni a szűzi fogantatás tekintélyét.

A második ok a markionizmussal szembeni apológia. A markionizmus ellentétbe állította az Ó-és az Újszövetséget. Az Protevangélium a zsidó gyökereket és a zsidó közeget erőteljesen bemutatja, pl.  Annának, Mária anyjának a magtalansága. Mária Templomba való felnevekedése. Mária fonta a Templom kárpitját. József veszeje kivirágozott, mikor Máriát egy férfi gondjaira szerették volna bízni. A főpapok, elmentek Máriához, hogy megáldják őt. Az átokhozó víz kiivása.

Ezek mellett pedig a harmadik ok, hogy a korabeli filozófiai iskolák (különösen a platonisták) megértsék Jézus szülletésének a metafizikai tartamát és így erősítették a kereszténység tekintélyét és a társadalomba való beágyazottságát. Pl. Jézusnak a barlangban való születése.

Istálló vagy barlang?

Elég valószínűtlennek látszik, hogy Jézus egy fából tákolt istállóban született meg, sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy ez az esemény egy barlang-istállóban történt meg, amely abban a korban egyszerre szolgált az emberek és az állatok lakóhelyéül. Érdekes továbbá, hogy a betlehemi „idill“-ben szereplő ökör és szamár ábrázolása az Ésaiás 1:3-alapján terjedt el. Az ökör ismeri gazdáját, és a szamár az ő urának jászlát; Izráel nem ismeri, az én népem nem figyel reá!

A korakeresztény ikonok rendszerint Jézus barlangban való születését ábrázolják, amely egyrészt mutatja a Protevangélium elterjedését, másrészt pedig nyilvánvaló utalás Platón barlanghasonlátára, amely alapján, az ember e világban való létezése hasonlatos ahhoz az emberéhez, aki egy barlangban van megkötözve és egy lobogó tűz előtt mozgó árnyak kivetülését szemléli a barlang falán.  Ebből az állapotból pedig a protevangélium szerint Jézus az aki kivezette az embert.

Érdemes talán észrevenni, hogy a platonikus képek felhasználása, a látszólag platonikus nyelv alapvetően nem platonikus teológiát fejez ki. Platónnál nem az álló istenség lép be a világba. Akár a Lakomát, akár az Államot, akár a Phaidroszt tekintjük, az ember emelkedik ki a világból. Az ember feladata a menekülés, a phügé innét – oda, ahogy azt a Theaitétosz megfogalmazza. A biblikus teológia környezetében ez nem lehetséges, mert Isten útjai nem az ember útjai (Iz 55,8). A Protevangelium látszólag platonikus nyelve valójában a János evangélium prológusának képét követi: az „igaz világosság” ebben a világban jelent meg. A transzcendens isteni az ember világán belül született meg. (Dr. Geréby György: A világ és az idő megállása Jakab Protevangéliumában, Vallástudományi Szemle Budapest, 2006. 06. 03.)

A Protevangélium hatása

Nem túlzás kijelenteni azt, hogy az apokrif irodalom egyik máig ható, legjelentőségteljesebb műve. A keleti, ortodox körökben mindmáig nagy tekintállyel bír. Sőt egyben liturgikus irat is és az év két ünnepén is felolvasnak belőle. Egyfajta “léleknek hasznos” olvasmányként kezelik. Számtalan festmény, ikon és más vallási megjelenítésben rendszerint találkozhatunk Máriának, “mint aki fonát sző” képével, vagy a barlangban történő születés ábrázolásával. (lásd képeken) Ez az első forrás, ahol névszerint megismerjük Mária szüleit Joachimot és Annát. Illetve legkorábbi hagyománya annak, hogy Mária örökszűz maradt, amely mai napig erősen jelen van a nyugati egyházban is. A korai egyháztanítók közül voltak, akik viszont elutasították. Euszébiosz és Jeromos elítélő véleménnyel volt az Ősevangéliumról. Így a 6.századra már a “nem elfogadott” könyvek között említi a Decretum Gelasii. Nyugaton tehát a tekintélye lecsökkent, viszont a hatása visszafordíthatlanul benne maradt az egyházban.

Szűz Mária tisztelete

Theotokosz: görög kifejezés, amely azt jelenti, hogy istenszülő. Vita volt azzal kapcsolatban, hogy istenszülőnek vagy krisztusszülőnek nevezzék-e Máriát. Ez elsősorban Jézus természetéről szól. Ha krisztusszülőnek neveznék Máriát, akkor az emberi természetet hangsúlyoznánk, míg istenszülvel a természetfölötti Ige a világba való bejövetelét. Ennek a lényegében krisztológiai vitának 451-ben tartott efézusi zsinat tett pontot a végére. Kimondva theotokhosz, istenszülő dogmát.

Örökszűzesség: a nagy egyházatyák, mint Ambrus, Jeromos már Mária örökszüzessége mellett érvelnek. 553-as Konstantinápolyi Zsinat már úgy beszél Máriáról, mint “a dicsőséges Istenszülő és mindenkori Szűz Máriáról”. Theoteknon (VII. századi liviasi püspök) a legkorábbi említője a Szent Szűz elszenderedéséről és mennybevételéről. Damaszkuszi Szent János 740-ben is már a Szent Szűz mennybevételéről beszél. 1950-ben XII. Piusz pápa a Szűz Mária mennybevételét hittételként hirdette ki.

Annak ellenére, hogy a protevangéliumnak valószínűleg apologetgikai célja volt azzal, hogy Máriának a tisztaságát és örökszűzességét tételezze fel olyannyira elterjedt ez, hogy mindmáig dogmatikus tétel a nyugati egyházban. Azt természetesen minden korakeresztény egyháztanító vallotta (Irenaeus, Origenész is ír erről), hogy Mária szülésig szűz volt, de arról nem beszélnek az első századokban, hogy élete végéig az is maradt volna. Viszont az eretnek ebioniták azt próbálták bizonygatni, hogy Jézus József és Mária természetes gyereke volt. Erre volt tehát apoloógia az ősevangélium, amely olyannira megvédte a szűzi fogantatást, hogy egyszerűen tagadta azt, hogy egyáltalán Mária valaha összeházasodott volna Józseffel. Ezzel szemben áll a fentebb említett lukácsi és tertulliánuszi hagyomány, amely szerint Mária és József Jézus születése után összeházasodtak, és a Máté 13:55-ben szereplő Jézus testvérei már ebből a házasságból születtek.

Korunk az eddig valaha volt legegységesebb korszak. A technika fejlődésének köszönhetően a nivelláció szinte visszafordíthatatlanná vált. A neoliberális eszmék és a globalizmus funkcionalitása mindent a szabad piac és a szabad társadalom haladó szellemű jelszava alá vont. Minden olyan vallás és kultúra, amely nem ismeri el korunk egyedüli pozitivista igazát egy olyan középkori „törvénykező” maradvány, amelyet kiközösítés által szeretnének megsemmisíteni. A szorongó emberiség olyan világot szeretne építeni, amely fölött kiszámíthatóan gyakorolhatja a hatalmát. Korunk pozitivista Bábel tornyának nem az özönvíztől - hiszen a természetet már nagymértékben tudjuk befolyásolni, hanem saját szorongásunktól kell, hogy megvédjen. 

Platón már az írásbeliséget is elmarasztalta[1]és a szóbeli tanítást pártfogolta helyette, mivel szerinte a betű rögzített, nem tud újat mondani és a maga igazáért kiállni. Platón alapján Szókratész úgy gondolta, hogy a dialektika az, ami képes a világra segíteni az igazságot, ehhez képest manapság a virtuális „valóság” olyan az életvilágunkkal párhuzamosan haladó téridő, amely a metafizikai és a személyes kapcsolatteremtési igényeink pótlására szolgál. A „virtuális világban” hozzáférhető az emberiség szellemi termékének az egysége. Már nincs szükségünk az ideák világára, hiszen az ideák világát az on-line térben sikerült megteremtenünk. Az ideák világa nem tőlünk független, hanem általunk teremtett valóság, ami nem odafordulással (episztrefó), hanem kattintással érhető el. A Google az emberiség közös emlékezete, az anamnézisz manapság a Google segítségével történik. Egy adott szó beírásával láthatjuk a hozzá kapcsolódó tartalmakat, amely tartalmak pozícióját természetesen a piac határozza meg. Ma az az „abszolút” jó, ami népszerű, ma az a trendi, akit sokan követnek. A mennyiség határozza meg a minőséget[2]. 

A virtuális világ a szorongásból egy alternatív menekülőutat biztosít, hiszen ez általunk kialakított szellemtelen közegben előre kiszámíthatóak a folyamatok. Ráadásul nem kell személyes felelősséget vállalnunk bizonyos tetteinkért, így az ösztönöknek nagyobb tér jut. Felelőtlenül szórakozhatunk mások szerencsétlenégein, vagy éppen „személytelenül” fejezhetjük ki az olyan véleményeinket, amelyeket személyesen talán nem mernénk megtenni[3]. Az on-line térben eltűnnek a társadalomban betöltött pozícióból fakadó különbségek, és olyannak komponálhatjuk meg magunkat, amilyennek szeretnénk hogy lássanak minket. Jellemzően a jó és szép dolgokat osztjuk meg magunkról, és szinte természetes, hogy a saját valós élethelyzetünket, lelki állapotunkat figyelmen kívül hagyjuk. A virtuális világban saját magunk számára objektivállódtunk, ezért fenn áll annak a veszélye, hogy nem a saját életünket, amelyet igazán kedvelnénk[4], hanem azt az életet fogjuk élni, amit a lehető legtöbben kedvelnek majd.  Az on-line tér hősei jellemzően nem az egymás iránt elkötelezett családapák és a családanyák, hanem azok, akik függetlenül, szabadon bejárják a világot, és menő fotókat készítenek arról. Manapság az elköteleződés[5]egyre nehezebb, hiszen egy az egész életre szóló döntést nem csupán a reflexió akadályozza, hanem a virtuális világ kínálta megannyi lehetőség vizuális és akusztikai élmény is.

Végezetül pedig, nem szeretném az észt, miként Hábermas teszi mentegetni[6], az én apológiám a Szókratészi uralt iróniáról[7]szól[8], ugyanis aki helyesen él az öniróniával, -amelynek a bensőségesség az előfeltétele, annak a személyisége üdítőleg hat a környezetére, hiszen másokban is a felszabadultság érzését kelti, hiszen annak nem kell szerepeket játszania egy komor perfekcionista ember előtt. Az öniróniából továbbá az is fakad, hogy az embertársi viszonyokban sem fogunk igazmondóként tetszelegni, fogalmazhatnék úgy is, hogy észt osztani, sőt kérdőre vonjuk azokat, akik ezt tennék, de nem azért, hogy a saját igazunkat bizonygassuk, hanem azért, hogy egy magasabb igazság számára készítsük el az utat. Micsoda, kicsoda lehet ez a magasabb igazság?[9]Az ironikus világszemlélet Szókratész után, állításom szerint akkor válik jogosulttá, ha az ember nem a saját „igazára”, hanem Isten, Jézus Krisztusban megtestesült igazságosságára (alétheia) mutat rá.

„Csak ha az egyes egyén már etikai tartást nyert, az egész világ ellenére, csak ezután beszélhetünk arról, hogy igazából egyesüljünk[10], különben az önmagukba véve gyengék egyesülése valami éppoly csúf és kártékony dolog, mint a gyerekek házassága.”[11]

[1]Platón: Phaidrosz (274B-278E)

[2]Már Kierkegaard is felfigyelt a média (újságok) nivelláló hatására: A jelenkor kritikája51. o.

[3]Külön érdemes lenne azzal foglalkozni, hogy a virtuálisan nyilvános kommunikáció mennyire meggyőző. Hiszen sok esetben az embert nem az érvek győzik meg, hanem a másik személye. Ez alapján nem az számít elsődlegesen amit mond, hanem ahogyan mondja azt. A beszéd eltérő szellemiségéről lásd. J.G. Hamann: Válogatott filozófiai írások: 58-59. o. 

[4]Likolnék

[5]Legyen az vallási, családi, nemzeti.

[6]Kommunikatív és instrumentális ész

[7]Sören Kierkegaard: Az irónia fogalmáról állandó tekintettel Szókratészra

[8]Valószínűleg Szókratész rákérdezne arra, hogy miért gondolom azt, hogy az iróniának védőbeszédre lenne szüksége... én csak annyit válaszolnék neki, hogy talán annak a megzabolázott lónak a bemutatása, ami a lovasával jó együttműködésre képes jó példát tud mutatni az ész betöretlen paripáinak.

[9]Sören Kierkegaard: A keresztény hit iskolája:235-236. o.

[10]Ez az egység az eklézsiában (kihívottak közössége) valósul meg, de nem az ész, hanem a hit által. Efézus 4:1-A szorongást a Krisztushit nem pedig az ész által befolyásolt haladáshit szünteti meg. 1János 4:18

[11]Sören Kierkegaard: A jelenkor kritikája 51. o.