A következő írásomban arra fogok rámutatni, hogy Schmitt Kierkegaard által inspirált egzisztencialista jellegű kivétel fogalma, hogyan alakult át olyan politikai fogalommá, mint a kivételes állapot. Majd pedig arra a kérdésre keresem a választ, hogy vajon tényleg analóg a kettő?

„Schmitt azt ismeri fel, hogy olyan alapvető fogalmak, mint a szuverenitás, a kivételes állapot, vagy maga a romantika az újkor szekuláris világában teológiai fogalmak helyi értékével rendelkeznek, azaz mintegy azok struktúrális ekvivalensei a (modern) államtanban.”[1]

Schmitt szerint tehát a modern jogelmélet teológiai struktúrákkal dolgozik. Ez alapján a szuverén[2] az, aki a kivételes állapotról, a jogállapot felfüggesztéséről dönt, a csodához hasonlóan, amikor is az Isten felfüggeszti a természettörvényeket. A Politikai teológia című művében a következő Kierkegaard idézettel támasztja alá, hogy a kivételes állapot felől értelmezhető a társadalmi, jogi rend.

„De vannak kivételek. Ha ezeket nem sikerül meg­magyarázni, akkor az általánost sem tudjuk megvilágítani. Ezt a nehézséget általában nem vesszük észre, mert az álta­lánost szenvedély helyett unott felszínességgel szemléljük. A kivétel ellenben energikus szenvedélyességgel gondolja el az általánost.”[3]

Hat évvel később megjelent esszéjében, a Politikai fogalmáról Schmitt a háborút jellemezte kivételes állapotként. A háborút olyan állapotnak tartotta, amely felől világossá válik a barát-ellenség viszony, ugyanis ez a viszony a megszokott társadalmi rendben nem fedezhető fel.

„Mert csak a valóságos harc­ban mutatkozik meg a barát és ellenség politikai csoportosításának legvég­sőbb következménye. E legvégsőbb lehetőség felől nyeri el az emberi élet a maga sajátos politikai feszültségét.”[4]

Tatár György a Harcászati teológia című esszéjében a következő kérdést teszi fel: „Honnan tett szert a teológia a csodának egy olyan fogalmára, amely „kiköpött” hasonmása az alkotmányjog kivételes állapotának?”[5] Tatár György Gideon történetén[6] keresztül mutat rá arra, hogy a csoda - a kivételes álapottal ellentétben - csupán üdvtörténeti kontextusban értelmezhető. Gideon azért kért jelet a vele beszélő angyaltól, mert arról akart meggyőződni, hogy akivel beszél az, aki maga kötötte Ábrahámmal a szövetséget és hű az ígéreteihez[7]. A legenda, vagy éppen a kivételes állapot nem tartalmaz transzcendens szövetséget és ígéreteket, ezért azok nem lehetnek csodák. A csoda ugyanis egyszerre teljesíti be a Mindenható ígéretét és mutat rá az eljövendő korszakra.[8] Gideon a hite által szabadította meg Izrael népét a midjaniták uralmától. Az angyaltól nem az Ábrahámmal kötött szövetség ígéreteinek az elismétlését várta, nem a régi szép időkről szerettek volna elmélkedni, hanem arra kért bizonyságot, hogy általa képes lesz megszabadítani Izraelt. Tatár György az említett esszéjében az Isten népét jelöli meg úgy, hogy az folyamatosan kivételes állapotban van. Viszont ebben az értelemben vett kivételes állapot, az eredeti kierkegaardi kivétel fogalmával értelmezhető. A nép állapota ugyanis az Isten velük megkötött szövetségébe vetett hitüktől függött. A schmitti politikai teológia nem ismeri a kozmosz rendjén túlívelő szövetségi viszonyt. Cicerói törvények által irányított világrendben gondolkodik. Izrael számára rendelt Törvény viszont csak a kozmoszon túlról jövő szövetségi viszonyban teljesedhet be. Ebből következik, hogy Izrael számára nincs olyan politikai szuverén, aki a kivételes állapotról dönthetne, hiszen az előbb felvázoltakból fakadóan az egész nép kivételes állapotban van. Izrael népe ebből a kivételes állapotból szerettett volna szabadulni, ugyanis a midjaniták felett aratott győzelem után, a nép politikai teológiát akart, hasonlóan a többi néphez. Azt akarták, hogy a kozmosz uralkodóját, az állam uralkodója képviselje, és vegye le a saját hitük szuverenitásának a terhét, ne a hitüktől függjön a társadalmi helyzetük. A kiszámíthatatlan háborúk és a szövetségbe vetett hit helyett, rendezett államot szerettek volna[9]. Gideon ezt elutasította, de később láthatjuk, hogy Saul királysága az Örökkévaló tökéletes akarata ellenére Izrael népének hasonló szándékából[10] jött létre. Amiképpen Izrael népének is egyenként kell hinnie a Szövetség beteljesedésének ígéreteiben, hasonlóan a Krisztushit is személyességet követel. Kierkegaard a politika és a vallás problémájáról a Szerzői tevékenységem című művében, a következőképpen ír: Vallási értelemben nincs publikum, kizárólag egyes van.[11] Az említett írása végén pedig úgy határozza meg a politika és a vallás különbségét, mint az ég és a föld különbségét. „Ugyanis míg a politika a földről indul és a földön is ragad, addig a vallás fentről eredezteti magát, hogy minden földhözragadtat átszellemítsen, majd az égbe emeljen.”[12]

Írásomban Tatár György írása alapján arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy a schmitti kivételes állapot jogi értelemben nem teljesen analóg a csodáéval, hiszen a csoda feltétele a szövetség és az ígéret, amit a schmitti politikai teológia nem ismer. Pontosabban a csoda a szövetségi viszonyra és a ígéretekre való tekintettel történik, a jogi értelemben vett kivételes állapot, a hitet és a reménységet mellőzve nem rendelkezik üdvtörténeti jelentőséggel, bizonyos szempontból a fennálló hatalom önkényétől függ. Az antik világ rendezett kozmosz teológiájától eltérően Izrael Istenének ugyanis nem az a legfőbb vágya, hogy a népe egységes politikai struktúrák alapján rendezetten éljen, hanem hogy a nép egyenként szeresse[13] őt és higgyen az eljövetelében és általa megígért szövetség ígéreteiben,  ez a reménység ésolp személyesség a feltétele a Krisztushitnek és az egyháznak is.

[1] Geréby György: Isten és birodalom, Akadémia kiadó, Budapest, 2009., 138.o.

[2] Lehet egy vagy több személy, aki, akiknél a hatalom, a döntés felelőssége összpontosul.

[3] Sören Kierkegaard: Az Ismétlés, 102. O.

[4] Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok (Bibliotheca Iuridica. Publicationes Cathedrarum, 2002) 24. o.

[5] Tatár György: Az angyal színeváltozása 61. o.

[6] Bírák 6

[7] 1 Mózes 12-25

[8] U.o. 70. o.

[9] Bírák 8:22

[10] 1 Sámuel 8:5

[11] Sören Kierkegaard: Szerzői tevékenységemről. Latin Betűk, Debrecen 2000. (Fordítot­ta Hidas Zoltán) 18. o. 

[12]  U.o. 97.o.

[13] 5 Mózes 10:12

Az előző bejegyzésemben Oakeshott alapján a konzervatív hajlam működéséről írtam , most pedig ehhez lazán kapcsolódva a konzervatív hajlam politikában való megnyilvánulására szeretném felhívni a figyelmet.Ahogy a konzervatív hajlammal kapcsolatosan, itt is fontosnak tartom leszögezni azt, hogy nem szent iratokkal, hitekkel próbálom alátámasztani a konzervatív politikai szemléletet, sőt mi több olyan, racionális szempontból problematikus absztrakciókra sem szeretnék hivatkozni, mint a természetjog vagy az egyetemes erkölcs gondolata. Oakeshott szavaival élve: 

„Kezdjük ott, ahol véleményem szerint kezdenünk kell, nem a mennyekben, hanem itt a földön: azzal, amivé lettünk, amilyenek vagyunk.” 

A következőkben tehát a hétköznapi életből fogok kiindulni, pontosabban abból, hogy sokfélék vagyunk, a hétköznapokban megannyi vágy, motiváció hajt minket. Ezek a motivációk, vágyak hol összeütköznek és konfliktusba kerülnek egymással, hol pedig kompromisszumra jutnak és társulva igyekszünk boldog-ulni. Vannak olyanok, akik an-archikus nézetket vallanak, a világot mindenféle rendező elv, abszolút igazság nélkül képzelik el és vannak olyanok, akik valamiféle rendezettséget szeretnének belelátni a hétköznapi sokféleségbe. A tapasztalat alapján pedig mindkét oldal a saját igazáról próbálja meggyőzni a másikat. Ezeket figyelembe véve, fel is tehetjük a kérdést: mi tehát a feladata a konzervatív hajlamú politikának? 

Fontos belátnunk azt, hogy a konzervatív hajlamú vezetésnek nem kell, hogy valami általános rendezőelvet erőltessen rá az állampolgáraira, nem kell olyan célt tételeznie, ami felé egységesen kell, hogy haladjunk. A fennálló vezetésnek olyannak kell lennie: „mint a sportban a játékvezető, akinek az a dolga, hogy ügyeljen a játékszabályok betartására, vagy mint az elnök, aki ismert szabályok szerint vezeti a vitát, de ő maga nem vesz részt benne.” Ez egyszerűen annak a jólismert kanti megállapításnak a belátását jelenti, amely így hangzik: 

„A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata.” 

A gondolkodásra való képesség az alapja annak, hogy nincs különbség az államvezetés az állampolgárok között. Az állampolgárok vezetői, nem valami felsőbb bölcsesség birtokosai, ezért az ő álmaik nem relevánsabbak, mint bármelyik állampolgár álma. Ebből fakadóan a vezetés nem is kényszerítheti rá az adott társadalomra a saját vízióit. A konzervatív hajlamú kormányzásnak a társadalom által bejáratott szokásjog alapján kell, hogy ítéletet alkosson, ezért a tevékenysége szertartás szerű, célja pedig az, hogy megőrizze azt a fennálló állapotot, amely garancia a békére. De hát az utóbbi évszázadban a technikai fejlődésnek köszönhetően annyi újdonsággal szembesült az emberiség, mint soha azelőtt, a globális mértékű hajózás, repülés, gépkocsivezetés, az űrkutatás, nem is beszélve az on-line világról. Jogosan merül fel tehát a kérdés hogyan viszonyuljon ezekhez a „common law”? Oakeshott ezzel kapcsolatosan így ír:

„...szabályok módosításának soha nem szabad rákényszerítenie valamely változást a szabálynak alávetettek tevékenységeire és nézeteire, hanem épp fordítva: a szabálymódosításoknak kell tükrözniük az e téren beállt változásokat; soha semmilyen körülmények között nem szabad továbbá olyan nagymérvűeknek lenniük, hogy szétrombolják az „összjátékot”.”

El kell telni bizonyos időnek, amíg az újítások hatása nyomot hagy a társadalmon, a konzervatív hajlamú kormányzat ezt követően alkotja meg a törvényt, és nem az újítás megjelenése előtt kényszeríti rá a hipotetikus törvényt a választóira. Ennek kormányzatnak nem szabad behízelgően tévedhetetlenként propagálnia magát, az egyedüli eszköze a törvény kell hogy legyen, melyet úgy kell hogy alkalmazzon, mint a „...„regulátor”, mely a részek működési sebességének szabályozásával megakadályozza, hogy a motor darabjaira rázza szét magát.” Visszatérve a fent említett hasonlathoz, olyan játékvezetőnek kell lennie, aki a szabályok betartására ügyel és nem önkényesen fúj bele a sípjába, ezzel segítve az egyik csapat győzelmét a másik kárára. De hogyan is képzeljük el azokat a vezetőket, akik képesek úgy alkalmazni a törvényeket, hogy az emberek szabad cselekvéseiből fakadó különböző érdekellentétek békés úton legyenek rendezve, ezzel együtt annak is a tudatában vannak, hogy a fennálló törvények rájuk csakúgy vonatkoznak, mint minden egyes emberre.

Oakeshott olyan emberekből álló vezetést tételez fel, akik képesek a saját vágyaik, hiteik megzabolázására, annak érdekében, hogy a fennálló „rendet” megőrizzék. Ezért gondolja úgy, hogy a vezetés nem való a fiataloknak, hiszen ők egocentrikusak, vágy és érzelemvezéreltek. Joseph Conradra álomhatár fogalmára hivatkozva, olyan embereket tart ideális vezetőknek, akik teljesen szekularizálódva (elvilágiasodva) mindig képesek a társadalom békés fennállásának az érdekét szolgálni, szemben a saját igényeik, vágyaik, álmaik megvalósításával.