Az előző bejegyzésemben Oakeshott alapján a konzervatív hajlam működéséről írtam , most pedig ehhez lazán kapcsolódva a konzervatív hajlam politikában való megnyilvánulására szeretném felhívni a figyelmet.Ahogy a konzervatív hajlammal kapcsolatosan, itt is fontosnak tartom leszögezni azt, hogy nem szent iratokkal, hitekkel próbálom alátámasztani a konzervatív politikai szemléletet, sőt mi több olyan, racionális szempontból problematikus absztrakciókra sem szeretnék hivatkozni, mint a természetjog vagy az egyetemes erkölcs gondolata. Oakeshott szavaival élve: 

„Kezdjük ott, ahol véleményem szerint kezdenünk kell, nem a mennyekben, hanem itt a földön: azzal, amivé lettünk, amilyenek vagyunk.” 

A következőkben tehát a hétköznapi életből fogok kiindulni, pontosabban abból, hogy sokfélék vagyunk, a hétköznapokban megannyi vágy, motiváció hajt minket. Ezek a motivációk, vágyak hol összeütköznek és konfliktusba kerülnek egymással, hol pedig kompromisszumra jutnak és társulva igyekszünk boldog-ulni. Vannak olyanok, akik an-archikus nézetket vallanak, a világot mindenféle rendező elv, abszolút igazság nélkül képzelik el és vannak olyanok, akik valamiféle rendezettséget szeretnének belelátni a hétköznapi sokféleségbe. A tapasztalat alapján pedig mindkét oldal a saját igazáról próbálja meggyőzni a másikat. Ezeket figyelembe véve, fel is tehetjük a kérdést: mi tehát a feladata a konzervatív hajlamú politikának? 

Fontos belátnunk azt, hogy a konzervatív hajlamú vezetésnek nem kell, hogy valami általános rendezőelvet erőltessen rá az állampolgáraira, nem kell olyan célt tételeznie, ami felé egységesen kell, hogy haladjunk. A fennálló vezetésnek olyannak kell lennie: „mint a sportban a játékvezető, akinek az a dolga, hogy ügyeljen a játékszabályok betartására, vagy mint az elnök, aki ismert szabályok szerint vezeti a vitát, de ő maga nem vesz részt benne.” Ez egyszerűen annak a jólismert kanti megállapításnak a belátását jelenti, amely így hangzik: 

„A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata.” 

A gondolkodásra való képesség az alapja annak, hogy nincs különbség az államvezetés az állampolgárok között. Az állampolgárok vezetői, nem valami felsőbb bölcsesség birtokosai, ezért az ő álmaik nem relevánsabbak, mint bármelyik állampolgár álma. Ebből fakadóan a vezetés nem is kényszerítheti rá az adott társadalomra a saját vízióit. A konzervatív hajlamú kormányzásnak a társadalom által bejáratott szokásjog alapján kell, hogy ítéletet alkosson, ezért a tevékenysége szertartás szerű, célja pedig az, hogy megőrizze azt a fennálló állapotot, amely garancia a békére. De hát az utóbbi évszázadban a technikai fejlődésnek köszönhetően annyi újdonsággal szembesült az emberiség, mint soha azelőtt, a globális mértékű hajózás, repülés, gépkocsivezetés, az űrkutatás, nem is beszélve az on-line világról. Jogosan merül fel tehát a kérdés hogyan viszonyuljon ezekhez a „common law”? Oakeshott ezzel kapcsolatosan így ír:

„...szabályok módosításának soha nem szabad rákényszerítenie valamely változást a szabálynak alávetettek tevékenységeire és nézeteire, hanem épp fordítva: a szabálymódosításoknak kell tükrözniük az e téren beállt változásokat; soha semmilyen körülmények között nem szabad továbbá olyan nagymérvűeknek lenniük, hogy szétrombolják az „összjátékot”.”

El kell telni bizonyos időnek, amíg az újítások hatása nyomot hagy a társadalmon, a konzervatív hajlamú kormányzat ezt követően alkotja meg a törvényt, és nem az újítás megjelenése előtt kényszeríti rá a hipotetikus törvényt a választóira. Ennek kormányzatnak nem szabad behízelgően tévedhetetlenként propagálnia magát, az egyedüli eszköze a törvény kell hogy legyen, melyet úgy kell hogy alkalmazzon, mint a „...„regulátor”, mely a részek működési sebességének szabályozásával megakadályozza, hogy a motor darabjaira rázza szét magát.” Visszatérve a fent említett hasonlathoz, olyan játékvezetőnek kell lennie, aki a szabályok betartására ügyel és nem önkényesen fúj bele a sípjába, ezzel segítve az egyik csapat győzelmét a másik kárára. De hogyan is képzeljük el azokat a vezetőket, akik képesek úgy alkalmazni a törvényeket, hogy az emberek szabad cselekvéseiből fakadó különböző érdekellentétek békés úton legyenek rendezve, ezzel együtt annak is a tudatában vannak, hogy a fennálló törvények rájuk csakúgy vonatkoznak, mint minden egyes emberre.

Oakeshott olyan emberekből álló vezetést tételez fel, akik képesek a saját vágyaik, hiteik megzabolázására, annak érdekében, hogy a fennálló „rendet” megőrizzék. Ezért gondolja úgy, hogy a vezetés nem való a fiataloknak, hiszen ők egocentrikusak, vágy és érzelemvezéreltek. Joseph Conradra álomhatár fogalmára hivatkozva, olyan embereket tart ideális vezetőknek, akik teljesen szekularizálódva (elvilágiasodva) mindig képesek a társadalom békés fennállásának az érdekét szolgálni, szemben a saját igényeik, vágyaik, álmaik megvalósításával.