A harmincéves háború, a vesztfáliai béke, a nagy földrajzi felfedezések következményeképpen, valamint a tudományok és a filozófia „öntudatra”[1]ébredését követően, a teológia a filozófia szolgálólányává vált[2]. A vallási dogmákból kiábrándult filozófusok a vallások kínálta üdvtörténet helyett racionálisan kívánták felmérni a történelem értelmét, és az ész segítségével akarták megalapozni az ember szabadságát és kitüntetett szerepét.[3]Az üdvtörténetbe vetett hitet felváltotta a racionális történelemfilozófia. 

Rousseauhoz hasonlóan Kantot, Schillert, Schellinget és Hegelt sem a történelmi tények érdekelték hanem, mint már említettük, az ember szabadságát, istenképmásiságát és kiválasztottságát, a dogmákba vetett hit helyett egy “ésszerű történelemfilozófiával” próbálták igazolni (teodícea), úgy hogy egyébként tisztában voltak ennek az abszurditásával. Történelemfilozófiájukban a társiatlan társiasság (Kant), az ész csele (Hegel), az el nem hangozható kinyilatkoztatás (Schelling), olyan tudatosan beépített “csodás” elemek voltak, amelyek nélkül tézisük összeomlott volna, pontosabban összeomlott volna saját önértelmezésük és a gondviselés által biztosítottnak vélt haladásba vetett hitük is. Az idealista istenkép képtelen volt összehangolni az emberi szabadságot és isten mindenhatóságát. Schelling például egyenesen azt állította, hogy ha az embert szabad lényként szeretnénk elgondolni, akkor a mindenható isten objektív létezését kell feláldoznunk. Isten szerinte a történelmen és az emberiségen keresztül folyamatosan nyilatkoztatja ki magát.[8]Hegel az emberiség történelmébe az ész gyakran háborúk és katasztrófák általi fejlődésének a történetét vetítette bele. Az emberiség ugyanis a különböző korszakokat (amely korszakokat világtörténeti személyiségek határoznak meg, akikben a szellem öszpontosul)[9]úgy őrzi meg, hogy közben meghaladja azokat. Az isten a tőle elidegenedett természetet tulajdonképpen az emberi történelmen keresztül ismeri meg, és ezáltal egyben saját magára is ráeszmél.[10]A klasszikus történelemfilozófia íróit összeköti az a visszatért belátás, hogy a „rossz” tartós és szükségképpeni része az emberi létezésnek, s az az új, hogy éppen a filozófia magyarázat feladata volna e „rossz” valamiféle relativizálása.[11]

Az irracionális elemek dinamizáltaidealista történelemfilozófia motivációjának a mélyére talán Nietzsche világított rá leginkább. A kezdetben az ember istenképmásiságát és szabadságát ész által igazolni kívánó filozófusok, éppen a saját maguk által felállított téziseiket ásták alá, és az ettől való visszahőkölés késztette őket az említett irracionális elemek használatára.[12]Tisztán ész által ugyanis sem a saját szabadságunk, sem isten létezése, sem pedig valamiféle igazságos társadalom létrejötte nem gondolható el. Az ész viszont ennek ellenére kénytelen rendet vizionálni a történelembe hiszen, egyszerűen a tapasztalt káosz és igazságtalanság vígasztalan lenne számunkra.[13]Az idealista történelemfilozófia Hegelnek köszönhetően ugyan „rendszerré” szilárdult de az idealizmus közismert kritikusai úgy tűnik nem vették figyelembe annak önreflexivitását, önkritikáját. Nietzsche azon fáradozott, hogy az örök visszatérés gondolatának görög „idilljébe” találjon otthont.[14]Marx a filozófia megszüntetésére a proletariátus mozgósítása által törekedett[15], Kierkegaard pedig a korakeresztény mondhatnánk „fundamentalista” krisztushitet hangsúlyozta[16]. 

Dialektikus materializmus

“Míg Hégelnél a világ filozófiává, a szellem birodalmává lett, most Marx révén a filozófiának világivá, politikai gazdaságtanná, marxizmussá kell válnia” (Karl Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet). Löwith egyébként az említett művében a Marxizmust egyenesen álruhába öltözött zsidó-keresztény messianizmusnak nevezi, amelyből egyébként hiányzik a megaláztatás és a megváltó szenvedés. Marx célja a szinte prófétikusan megfogalmazott Kommunista kiáltvánnyal, egyszerűen az volt hogy az emberiséget egy isten nélküli isten földi országába vezesse be, a “bibliája” pedig Hegel dialektikus rendszere volt, melynek megvalósításában Engelsszel együtt hittek.

Marx a történelemi haladás előmozdítójának nem véletlenül a szolgai sorsban szenvedő proletárt tartotta, aki a munkája végzése közben öntudatra ébred, és megdönti a kizsákmányoló burzsoázia hatalmát, ezzel elhozva az állam nélküli szabad polgárok társadalmát. Ez a gondolat Hegel művének: A szellem fenomenológiájának egyik leginkább emlegetett fejezete, amelyben Hegel az Úr és szolga viszonyáról elmélkedik.

Historizmus, mint nemzeti eszme

A 19. század közepén Leolpold von Ranke, akit mellesleg a modern forrásalapú történetírás megalapítójának tartanak, álláspontját az idelista történelemfilozófiával szemben határozta meg. Szerinte ugyanis minden történelmi korszak közvetlen kapcsolatban van Istennel, ezért nem az a cél, hogy a történelem haladás alapú értelmezése által igazolják istent, hanem egyszerűen be kell mutatni az eseményeket úgy, ahogyan azok történtek. A historizmus egyik megalapítójaként emlegetett Ranke a történelem kutatást a természettudományokhoz hasonló diszciplínákkal kívánta végezni, tudományosságra törekedett, ezért olyan fogalmakat vezetett be, mint például az elsődleges források prioritása és a narratív történetírás. Ranke szerint a történésznek természettudóshoz hasonlóan kell, vizsgálni a tárgyát, csupán megfigyelnie és nem alakítania kell azt. Hegel természetesen elutasította a historizmust, ugyanis szerinte kétféle gondolkodó van, az egyik aki reflektál az előítéleteire, a másik pedig nem, szerinte a historista történész reflektálatlan ideológiával dolgozik, mivel az államok kialakulása és viszonya is tételez egyfajta haladáseszményt. Ranke szerint minden történelmi korszaknak megvan a sajátos szellemisége, a történésznek ezt kell megragadnia, rekonstruálni kell az adott kor szellemiségét, bele kell helyezkedniük az  adott kor életszférájába. A történész nem bíró, hanem megfigyelő. A Ranke által megalapozott historizmus később fokozatosan az egységesített német nemzetállam öntömjénezésévé vált, ugyanis sem a katolicizmus sem pedig az idealista felvilágosodás nem vált nemzeti ideológiává, hiszen míg a francia forradalomban a nép magának vívta ki a jogait, addig az egységesített Németországban azokat felülről vezették be.  Abból a gondolatból, hogy a nemzetállamok közvetlen viszonyban vannak istennel, szinte következik a nemzetállamok szakralizálódása, amelyre a Rómaiakhoz írt levélben is találtak hivatkozási alapot (Róma 13:1).​

Politikai teológia

Míg az idealista történelemfilozófia a marxizmusnak, addig a historista történelemszemléletből fakadóan az államok szakralizálódása, valamint Nietzsche sajátos gondolata az egyén plasztikus potenciáljával kapcsolatosan - tudniillik nem élni kell a történelemben, hanem alakíttani kell azt,  Carl Schmitt politikai teológiájának ágyaztak meg. Schmittre az utókor a Führer (Hitler) ideológusaként tekint, nem véletlenül, hiszen a Führer hatalmát a teológia fogalomvilágával legitimálta. Míg Löwith azt állította, hogy a történelemfilozófia szekularizált történetteológia, addig Schmitt a politikai fogalmak tológiai gyökereire mutatott rá. Dosztojevszkij nagy inkvizítorával azonosuló Schmitt gondolatvilágának tömör összegzéseként Geréby György: Isten és birodalom című kötetéből idézek.

“A szuverén törvényhozóban azonosított, semmiből teremtő, a kivételes állapot elrendelésében a csodákra képes szuverén fogalma lehetőséget adott egy szekularizált istenkép bevezetésére. A vonzerőn nincs mit csodálkozni: ami a szentet és a profánt az egyházat és a világot egyszerre idézi fel egymás vonatkozásában, az akár az egész emberi történelmet egyesítő, egyetlen nagyívű és merész narratíva lehetőségét is sugalhatja, ideértve az üdvtörténetet és a végidőt.”

Schmitt gondolkodásában kulcsszerepet játszott a kathekon (visszatartó) (2 Thesszalonika 2:6) értelmezése. Szerint ugyanis az antikrisztust nem az egyháznak, hanem a politikai hatalomnak kell visszatartania, ebből az következik, hogy a fennálló hatalom, amely ugyebár Istentől származik (Róma 13:1), tudja fenntartani azt a rendet, amelybe egyszerűen képtelen fellépni az antikrisztus. Schmitt teológiából eredeztetett gondolatai egyszerűen a helytelen istenképén buknak meg, hiszen Isten nem egyeduralkodó vagy despota, hanem olyan egység amely három személy: Atya, Fiú, Szent Szellem szeretetviszonyán alapul, (Nazianzi Gergelynél: perichoresis, körtánc, körbeáramló együttmozgás) és mivel viszonyuk már a teremtés előtt fennált, ezért a teremtett világban nem jöhet létre ennek a viszonynak a politikai leképződése. 

Cikkünkben, nem kívántunk foglalkozni részletesen a tudományok fejlődésével, valamint a politika és társadalomtörténettel, pusztán olyan ideológiák irányvonalára szerettünk volna rávilágítani, amelyek ha nem is kizárólagosan, de szerepet játszottak az ésszerű és egyben embertelen politikai rendszerek kialakulásában.

[1]A „modern” gondolkodás jelképes atyjára, Descartesre gondolok.

[2]„A teológia kifestve ül az ablakában és a filozófia kegyeit lesi, bájait áruba bocsájtja neki.”Sören Kierkegaard: Félelem és reszketés EURÓPA KÖNYVKIADÓ, ford., Rácz Péter, 1986., 50. o.

[3]„A XVII. század végére, XVIII. Század elejére esett az európai szellem történetének az a válsága, mejnek során a haladás eszméje lépett a Gondviselés helyébe.” Karl Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet 149. o.

[4]Jean Jaques Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek, Magyar Helikon, Budapest 1978, ford. Kis János, 85. o.

[5]Kérdés, hogy a korabeli abszolút monarchia mennyire nevezhető despotizmusnak, lásd a fentebb említett Koselleck írást.

[6]http://www.rubicon.hu/magyar/nyomtathato_verzio/1755_november_1_a_nagy_lisszaboni_foldrenges/

letöltés ideje: 2020.03.17. 19:38.

[7]Részlet, Voltaire: Vers a lisszaboni földrengésről c. Költeményéből 1756 fordította: Petri György

[8]F.W.J. Schelling: A transzcendentális idealizmus rendszere, Gondolat kiadó, 1983., 372-373. o.

[9]G.W.F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémia kiadó, Budapest, 1979., ford. Szemere Samu, 69-72. o.

[10]A szellem csak az, amivé teszi magát, ehhez szükséges, hogy feltételezze magát. Csak az a belátás békítheti ki a szellemet a világtörténettel és a valósággal, hogy az, ami történt és mindennap történik, nemcsak istentől jön és nincs isten nélkül, hanem lényegileg magának istennek műve. G.W.F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról 746. o.

[11]Miklós Tamás: Hideg démon. 14. o.

[12]Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról, Akadémia kiadó, Budapest, ford. Tatár György, 1989. 78-80. o.

[13]Kant, Immanuel: Az emberi történelem feltehető kezdete, Gondolat kiadó 1974. 91.o.

[14]Tatár György: Az öröklét gyűrűje. Nietzsche és az örök visszatérés gondolata, Horror metaphysicae, 2000, 

29. o.

[15]„A filozófia nem valósíthatja meg magát a proletariátus megszüntetése nélkül, a proletariátus nem szüntetheti meg magát a filozófia megvalósítása nélkül.”Karl Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához.

[16]„A kereszténység kiirtotta a krisztushitet, anélkül hogy igazán tudna erről, következésképpen ha van valami teendő, hát meg kell próbálnunk visszajutattni a krisztushitet a kereszténységbe. Sören Kierkegaard:A kersztény hit iskolája, Atlantis, Bp. 1998. 48. o.